Idoru

"– De tényleg vannak énekeseik, akik nem léteznek?
– A bálvány-énekesek – bólintott a férfi, és nekivágott a felfelé ívelő, púpos hídnak. – Az idoruk. Néhány közülük rendkívül népszerű."

"Az idoru, valami képzeletbeli ország küldötte, szembenézett vele. [...]
Ha számított egyáltalán valamire, az Japán legutóbbi harminc női médiasztárjának letaglózóan tömény szintézise volt. Hollywoodban többnyire így csinálták, és még szigorúbb recept vonatkozott a programkezelőkre – a függvényfejekre, akiknek arcvonásait algoritmusok határozták meg az igazolt népszerűség valamilyen emberi középértékéből.

Rei Toei egész más volt.

Sápadt, csupasz vállán szabálytalanul vágott, fényes fekete haj söpört végig, ahogy oldalra fordult. Szemöldöke nem volt; ajkát és szempilláját mintha valami fehér porral szórták volna be, ami élesen elvált sötét pupilláitól.

És most szembenézett Laney-vel.

Laney mintha átlépett volna egy határt. Az arc puszta szerkezetében, az alatta keményedő csontok formáiban egy dinasztia menekülésének, ínségnek, iszonyú vándorlásoknak a története lapult. Laney kőből épült sírboltokat látott meredek alpesi réteken, keresztgerendáikon hópamacsokkal. Borzas teherhordó pónik lépdeltek sorban egy kanyon fölött az ösvényen, leheletük fehérlett a hidegben. Lent a folyó kanyarulatai távoli ezüst tollvonások. Vascsengők csilingeltek a ló-szerszámokon a kék szürkületben."

"Mi nem „készítjük” Rei klipjeit, Mr. Laney – szólt közbe Kuvajama -, a szó hagyományos értelmében. Közvetlenül bukkannak elő abból, ahogy Rei a világot érzékeli. Az álmai, ha úgy tetszik."

-- William Gibson: Idoru. Kodaj Dániel fordítása.